Év végi rock and roll őrület Szombathelyen - fotókkal

Soha rosszabb óévbúcsúztatót, mint december 28-án, a szombathelyi Sportházban! A helybéli csapatok után három nagyágyú adta egymásnak a színpadot, a szép számmal összegyűlt rockerek legnagyobb örömére. A figyelem középpontjába kétségtelenül a 28 éves álmából feléledt Dinamit került.

Minthogy a Budapest-Szombathely távolság a hagyományos közlekedési eszközöket igénybe véve ma sem elhanyagolható időtényező, így az Ossian színpadi mutatványáról csak a jelenlévő helybéliek elbeszélése alapján értesülhettünk.

Jött tehát a Dinamit, s színrelépését kíváncsisággal vegyes izgalom előzte meg. Miért is ne, hiszen huszonnyolc év is elszaladt miután a militáns nevet viselő banda összecsomagolta hangszereit, hogy aztán ki-ki más formációkban keresse boldogulásának útját. Viszont a megalakulás kerek évfordulója mégiscsak megmozgatott valamit a fiúk agyában-lelkében, mert – ha nem is eredeti csomagolásban – kissé megkésett karácsonyi ajándékként, de átadták magukat a rock and roll kiéhezett siserehadának.

Mire feldübörög a Dinamit a vérem, odalent a küzdőtér is megtelik. Az első hangoknál még mindig azt hiszem, hogy csupán érzékeim játszanak velem ping-pong meccset, olyan valószínűtlennek tűnik az egész. De nem: kinyitom a szemem, a dobok mögött Németh Gábor (bocsánat, de nekem mindig Őrnagy marad) szálfa egyenes alakját látom, amint egy metronóm pontosságával, és gőzkalapács erejével sújt le a bőrökre, de a cineknek is kijut a jóból. Testvére, Lojzi szőke feje helyett egy vékony, ősz arc nyűvi a négyhúrost kissé előrehajolva: Zselenc „Zsöci” László. Döbbenetes ritmusszekció! Túloldalt, egy sok vihart megért, valamikor (még a Skorpió időkben!) jobb napokat látott Hammond- orgona ontja magából a harmóniákat. Mögötte egy senkivel össze nem téveszthető ember hajladozik, arca össze-össze rándul egy-egy hangcsokor kibontásakor; Papp Gyula itthon van a Dinamitban. Akárcsak Totya, ha úgy tetszik, Szűcs Antal Gábor. Úgy dőlnek a régen áhított gitársoundok hangszere felől, mintha csak tegnap szállt volna ki a rock műfajából. Állítólag a rock and rollt éppúgy nem lehet elfelejteni, mint a biciklizést…

Érkeznek sorban a rocktörténeti darabok, a Híd, a Te mondd meg - karok a magasban, csillogó szemek, átizzadt hónaljak. Odakint hiába röpködnek a mínuszok, a nézőteret, meg a tisztelt zsűrit fűti a rock and roll. Aztán eljön az Igazság lírai tétele. Ebből bizony máshol is elkelne… Öngyújtók parányi fénye lobban, hajladozik a sötétben. A szájak mozognak, együtt formálják a szavakat a színpadon álló frontemberrel. Kálmán Gyurin az izgalom legkisebb jele sem látszik, magabiztosan tolja a klasszikusokat. Érdes-karcos orgánuma alighanem belevésődik a jelenlévőkbe – ritka kincs ez manapság. Teli tüdőből és torokból süvölt egymás után A Híd-album két embert próbáló darabja, a Tűz van és a Dzsungelharc.

A ráadásnál akár meg is pihenhet, csak a kezdőszavakat kell beénekelnie; a nagyérdemű tudja a dolgát, egy emberként zengik, az Aluljárók fia refrénjét. És még most sincs vége. A Tépd el az időt rockballadájára ismét együtt ringanak a felsőtestek – „Hogyha véget ér a koncert, és elindulsz... Vidd magaddal éjszakára is ezt a dalt”. Jelentem: elvittük.

A beszámoló nem ért véget. Klikk a következő oldalra, hogy tudd mit alakított a Lord Szombathelyen!

[2010.01.07.]