A Fantom örök!

Hiába ezredik előadás, hiába Webber többszöri személyes elismerése, hiába a még hosszú napokig fülbemászott dallamok – sőt, mit napok, évek óta vissza-visszatérő zenevihar a fejemben az Operaház Fantomjának minden egyes dala-, mégis nehezen tudok most erről a november 30-i Madách Színházas „millenniumról” írni. Persze szó sincs semmi negatívumról, talán az egyik legjobb Fantom volt ez, amit valaha láttam, de mégis mit meséljen az ember egy több mint 20 éve sikeresen futó darabról, amit mások még nem tettek meg?

Szóval leírhatnám a szereposztást, és hogy mindenki fergetegesen teljesített – de ezt valószínűleg minden más lapban jelentették rögtön az előadás után reggel, ahogy azt is, hogy mint minden ünnepi alkalomkor, legyen 500, vagy éppen 800 a kerek szám, sokszor komikus módon egyszerre több Fantom (ugye: Csengeri Attila, Posta Victor és Sasvári Sándor - bár utálom a felsorolásokat, és ígérem nem lesz több, de őket kötelező megemlíteni), több Christine (esetünkben Arany Tímea és Széles Flóra – na tessék, még egy felsorolás) és több Raoul is színpadon volt egyes jelenetekben, ahogy a színi igazgatók, és a primadonnák is sorra cserélték egymást, néha egész megdöbbentő láthatatlansággal, néha meg éppen egy éljenzésnyi időt kikacsintva az előadásból. Leírhatnám, mert a függöny felgördülése előtti – amúgy tényleg nagyon meghatóra sikerült – visszaemlékezős kisfilmben elmondták, hogy páratlan szinte, hogy az elmúlt két évtized és az eddigi 999 játszott este – na meg a milliónyi próba, ide és oda hurcibálás ellenére Kentaur ikonikus díszlete ilyen jó állapotban megmaradt. És persze azt sem kellene kihagynom, hogy ez a „millenniumi” előadás még extra ráadást is kapott, mikoris régi szereplők, korábbi, már leköszönt Christine-ek és Fantomok léptek a közönség elé – például a számomra minden idők legtökéletesebb főszereplője Miller Zoltán is - egy-egy meglepetés dallal – hogy díszlet és egyéb kontextus nélkül is visszarepítsék a közönséget az éppen csak megtapsolt darabba – kis tudathasadás a néző részéről, sebaj. Jajj, azt meg tényleg kiemelhetném, hiszen elhangzott a már említett kisfilmben – vagy talán Szirtes Tamás szintén megkönnyezős beszédében - bocsánat, sok volt a sztori már egy estére, kicsit belezavarodtam, de Európában legelőször a Madách Színház kapott rá anno engedélyt, hogy az eredeti Broadway-es verziótól eltérő rendezésben mutassa be Andrew-Lloyd Webber zseniális musicaljét, ami amúgy a londoni West End-en 1986-ban, tehát a hamarosan következő „jövő évben” már kereken 40 éve (!) debütált.

Az Operaház Fantomja 1000. előadás képekben - klikk a fotóra

A darab alapjául szolgáló The Phantom of the Opera című gótikus regény amúgy ennél sokkal régebbi, na nem középkori, épp csak az előző század elején jelent meg, a francia író, de sokkal inkább újságíróként tevékenykedő Gaston Leroux tollából. Ebben a sztoriban látott aztán fantáziát – hál’istennek – a brit sztárzeneszerző, aki eddigre már megírta a Jézus Krisztus Szupersztárt, az Evitát, és éppen csak túl volt a Macskákon is - csupa teltházra ítélt előadás, de a Fantom volt az, amivel már a regény olvasásakor tudhatta, hogy semmiképp nem lőhet félre. Gaston Leroux története ugyanis pont annyira aktuális volt a születésekor, mint aztán a nyolcvanas években, és persze ma is. Mert mi is az Operaház Fantomja? Tündérmese jóról és rosszról? Csöpögős romantikus limonádé kisebb horror beütéssel? Ezeknél mind sokkal több. Egy emberi történet, amiben ha jobban megnézzük, minden fontosabb karakter és érzelem megjelenik. Egyszerűsítve? Gonosz és hős. De ennél sokkal több is van benne, egy szörnyszülöttnek kikiáltott zseni, aki az emberi gonoszság miatt bujkálni kényszerül. Megítélik, elítélik, kukába vele, persze, ha csúnya, nem kell senkinek. De mivel lelke attól még van szerencsétlennek, hogy para pofázmánnyal született, szerelmes lesz, amit a számkivetettsége miatt nem élheti meg úgy, mint egy „átlag” ember – jó, néha ez a szenvedés kicsit brutálisra sikerül, de őszinte leszek, a Fantom helyében lehet én se lettem volna türelmesebb. Szóval összességében, egy tipikus Quasimodo történet ez, ugye, amire mindig és egyre jobban szükségünk van a mai egyre jobban elcseszett érzelmű, abszolút nem humánus világban. És éppen ez ennek az 1000. előadásnak - véleményem szerint - a legnagyobb sikere, hogy azt jelzi, az embereknek mindennek ellenére kellenek ezek a lélekgyurmázós „tanmesék”. Azért pedig külön köszönet Webbernek és Szirtes Tamásnak is, hogy ennyire jól nyúltak a témához, az előadás végére tulajdonképpen megválaszolva azt a gondolom nem csak bennem felmerülő kérdést, hogy vajon ki is a Fantom? Mármint azon kívül, hogy egy szerencsétlen sorsú Don Juan, vagy egy modern kori toronyőr. Megmondom, mit gondolok: ő egy akárki. Mert a Fantom mindannyiunkban ott van, ha akarjuk, ha nem. Az összes bizonytalanságunk, kudarcunk, lelki nyomorunk, kútba esett vágyunk ő, ahogy bennünk és velünk él az örök álmodozó Christine is, hiszen ők tulajdonképpen teljesen alapvető emberi karakterek mesévé színezett sziluettjei. Mindezt pedig olyan varázslatosan hozza le a hazai változat – sok külföldivel ellentétben részletesebb, meseibb díszlettel, hogy szinte észre sem vesszük néha, hogy tényleg magáról az életről szól a darab, csak a végén, hazafele áll össze a kép – de az esetünkben így pont elég. Előadás közben pedig csak hadd vesszünk el a csillagporos legendák, megelevenedő történelem, és a fülbemászó rockoperai muzsika világában – ennyi pihenőt mindenki megérdemel.

Május 15-től ismét látható Az operaház fantomja a Madách Színházban!
Jegyvásárlás

Kurcz Orsi
Fotó: Petró Adri

[2026.01.05.]