VOLT fesztivál 2014: ez történt a második napon

Immáron huszonkét éve indult végeláthatatlan útjára hazánk talán legeredetibb és legsokoldalúbb fesztje, a VOLT. Sopron zenei seregszemléjét évről évre tökélyre fejlesztik, a szervezők határtalan programarzenállal és eseményekkel lepik meg az állandóvá vált százezres látogatótömeget. Idén sem kontárkodott bele semmi és e senki az Artic Monkeys miatt már ötnapossá duzzasztott dzsembori menetébe, minden a vártaknak megfelelően zajlott és ért véget.  Íme a második nap beszámolója.

2. nap: Jézus újjászületése

Csütörtökön már jóval gördülékenyebben kijutottam a Lővér kemping területére, és ahogy haladtam a zsúfolt útvonalon csakis a beköszönt nyár nyomaira bukkantam: strandoló lányok, vízipisztolyozó tini fiúk, a napon sütkérező, díszbe vágott trendi csajok. A lényeg, hogy teljesen más hangulatban kezdődött a számomra érdekesnek ígérkező, ám végül felettébb sem izgalmas „second day”. Az izgalom tárgyát sajnos legkevésbé sem a Telekom nagyszínpadon leltem meg, ott a Magna Cum Laude örökké kedves és hatásos üdítő számait leszámítva semmi frappánst nem találtam, inkább langyos és pökhendi hamis előadásokat.

Ugyan a Pálinka dal után a gyulai srácokat underground- hip-hop-ra váltottam le,  „beleszagoltam” Akkezdet Phiai dinamikus, átütő erejű mókájába, majd Ecküék (Baranyai Dániel), vagyis a Hősök kevésbé vonzó mutatványába, nem tehetek róla, az ő szavaló hangtónusuk sose feküdt nekem, mintha mutáló tizenévesek tinik ricsajoztak volna a színtéren. Kissé sarkított véleményemmel kevesen értettek egyet, legalábbis erre utalt, hogy a veszprémi srácok érthetetlen hadoválására százak vigadoztak. Valami miatt a magyar rap legelismertebb arcaival kapcsolatban mindig az a legfőbb kritikám, hogy kevés erő van a torkukban, nem elegendő a szellemes szöveg géppuska gyorsaságú elsorolása. 

Ajánlunk egy jó koncertet - csatlakozz!

Ezt követően visszabillegtem a Nagyszínpad elé, ahol tisztes távolságból követtem az oxfordi Foals-t. A Total Life Forever lemezükkel 2010-ben Mercury-díjat nyert társaság az újhullámot képviseli a tipikus angolszász irányzatokban. Az ő koncertjük alatt tudatosult bennem igazán, hogy a britek és az észak-európai országok futószalagon termelik ki akár a Blur, vagy a korban későbbi Bloc Party, Hives irányvonal élharcosainak utódjait. Bennem fura képet festett le magáról a Foals, ugyanis a kezdeti lagymatag hangulat a végére paprikás lett, lehet, hogy a frontember Yannis Philippakis megunta a közönség enerváltságát, és odacsapott a húrok közé, a hajrára hagyva a „mocskosabb”, ütősebb dalokat.

Aztán jött Jézus 2014-es soproni feltámadása, a megváltó Jared Leto bőrébe bújt, és fiatal hívei előtt kitárulkozott. Félretéve a tréfát a Thirty Seconds to Mars már kissé triviális frontembere nem fért a bőrébe, talpig fehérben, olykor koronával a fején díszelgett, ám most sem volt túl eredeti. A koncert zaklatott volt, ismét csak Jared testvére, Shannon a doboknál hozott olyat, ami miatt érdemes volt némi időt szánni a koncertre. Lehet az én hibám, de már negyedszer szenvedem végig a TSTM vergődését, és továbbra is irritál a színészként kivételes tehetségű Leto eltúlzott és mesterkélt alakítása. Vele kapcsolatban is az jut eszembe, hogy számtalan actor megpróbálkozott már a színpadok másfajta világával (ez fordítva is igaz: a zenészből lett színész esete), de egy sem tudott maradandót alkotni. Jared nótái közül ugyan vannak hatásos és mélyreható produktumok, de a tálalás az, ami sok kívánni valót hagy maga után. A zenekar szinte mindig ugyanazzal áll elő: színpadra hívott leányzókkal, rajongókkal való együttdalolás, óriási ballonok eregetése, - már csak a fehér galambok reptetése hiányzott. Nagy megfejtőnek képzeli magát a hazánkban már kényelmetlenül sokat látogató Leto, akinek legfeljebb a hangja irigyelhető, a többi elhanyagolható.

A közönség nagy része maradt a nagyszínpad záróakkordjára is, aki Steve Aoki volt. Furdalt a kíváncsiság a borzolt hajú DJ mivolta végett. A japán származású, ám már Miamiban felnőtt Aoki annyi sztárral dolgozott már együtt, hogy azt felsorolni is nehéz lenne, electro house, vitatott dub step mixei minden földrészt bejártak, a rádiók naponta játsszák az olyan slágereket, mint a Boneless. Ettől még a 37 éves lemezlovas jobban tenné, ha maradna a specifikus klubéletben, vagy „eletronyikus” fesztiválok headlinerének. Egy olyan eseményen, mint a VOLT még a vele együtt lélegző, önmagából kikelt rajongók ezrei tombolása ellenére sem szabadna a Nagyszínpadon feltűnnie. Aoki legnagyobb alakítása az volt, két méter magasra szökkent a DJ-pultról, és hogy egyesek arcát tortával kínálta meg.  A hallott setlist a 90-es évek végén is megnevettette volna a vájt fülűeket.  A kelleténél végül sokkal több időt szántam japán barátunkra, de hiába vártam türelmesen, semmivel sem gazdagodtam.  Közben eszembe jutott egy szigetes Fat Boy Slim buli, amit a brit sztár DJ akkor kapott gázsija tudatában újraértelmeztem, és mélyen megvetettem.  A képlet hasonló volt, mint emitt Aoki bácsinál: mérhetetlen pénz, elkeserítő performance. Tanulság: a DJ-nek a klubokban, a saját környezetében a helye. Napi sztori vége..

Folytatjuk...

- Páll Norbert -

[2014.07.11.]